Átlagemberek. Mondja a cím magyarul. Robert Redford első rendezése.

Egy teljesen klasszikus filmnek indult, amiben Donald Sutherland szuper fiatal, és egy család életébe nyerhetünk bepillanást. Szép lassan kiderülnek a szép amerikai ház, rendezett családi élet, nyugodt iskola előtti reggeli mögött rejtőző titkok, drámák, történések, emlékek. És szép lassan kibontatoznak a kapcsolatok mögötti jelentések, miértek. A ráböbbenések. A megértések. A megvallások. A megbocsájtások. A halál. S az élet. Ez a film nem egy hétköznapi film. Átlagemberekről szól. Rólad, rólam. Ez a film ez én vagyok. Az én életem. És igazából szerintem, ha bárki megnézi, talál benne valamit, ami ő, ami róla szól. Mert a nap  végén mi mindannyian átlagemberek vagyunk. Ez nem egy gumibugyi film, ami bárkire ráhúzható. De biztos vagyok benne, hogy valamelyik szereplőben, aki nézi, magára ismer. És közben kicsit meg kell csípni magunkat, hogy de ez "csak" egy film. Az a nő, az nem az anyám. Az a férfi, az nem az apám. A mi életünk, a mi életünk. Az övék így alakult, ők ilyen döntéseket hoztak, a miénket mi alakítjuk.

Ez egy pofon film.

Arról, hogy a látszat az bizony csak a látszat. A kirakat mögött valódi érzések vannak, s ha nem beszélünk róluk, akkor lehet bármilyen tiszta és jó illatú a lakás, de a gyerek csuklóján érvágás nyomok vannak. És bizony arról is beszélni kell. A gyerekkel is. Mással is. És egyáltalán.

Én nem is akarom és nem is tudom lelőni a film csattanóját. Márha van olyanja neki. Mert mindenkinek más csattan, szerintem. Mert kinek mi a boldogság.

Nézzétek meg. Ez egy tízből tizes.

(Férj itt ír róla, ha érdekel a másik oldal.)