A nemláttuk kategória 1982-es évi választottunk volt Ingmar Bergman filmje, a Fanny és Alexander. Eléggé megdöbbentünk, mikor kiderült, ez egy három órás film. Azon most még jobban megdöbbenek utánaolvasva, hogy a háromórás az a rövid moziverzió csak. A tévében az ötésfélórás ment le. Ó, egek?!? Azért mondom ezt, így, mert az első tíz perc után fogtuk a fejünk, hogy jaj nekünk, ez három órás. Nem is bírtuk egyben megnézni. Két estére szedtük szét, közte egy nap pihenővel, ahol egy vagány francia filmet néztünk meg. A franciát azt mindenkinek ajánlom, azon azóta is kattog a fejem. A Fanny és Alexanderen csak dühöngök. A mai fejemmel. De aztán mára jött pár felismerés, ami a filmben is benne volt, szóval meg kell állpítsam, hogy vannak örök igazságok, na. 

A sztori a korai huszadik században a svéd Ekhdal család történetének egy szelete. Megértésről. Elfogadásról. Szokásokról. Beletörődésről. Nyílt titkokról. És a szörnyűséges patriarchális társadalomról. Fanny és Alexander ennek az Ekhdal családnak az éppen legfiatalabb generációja. De nem a legkisebb gyerekek. Hanem azok, akik még gyerekek, de kezdik érteni, átlátni a titkokat, hazugságokat. Akik nagyokat nevetnek a nagyokat szellentő nagybácsin, de megsértődnek, ha a babyszitter-szolgálójuk nem velük tötli az estét, hanem éppen a másik nagybácsi szexuális túlbuzgóságát elégiti ki. Persze a család és a feleség beleegyezésével. Akik szellemekről olvasnak mesét, de mikor halott apjuk szellemét látják, azon nem akadnak ki. Alexander egy szuperérzékeny fiú ebben a családban, akit nagyon liberálisan nevelnek. Ezért nagy váltás az, mikor a mostohaapja lesz a püspök, aki pálcával nevel és padlásra zárással. A harsány és színes Ekdahl családi otthon után beköltöznek egy papi egyszerűségű, csupasz lakba, ahol bizony kulcsra zárják a szobákat. Azt nem tudom, hogy Fanny miért kap a címben helyet, a kishúg komoly szerepe talán annyi, hogy ő is kiáll Alexander mellett a püspök ellen, mégha ezt némán is teszi. Vagy talán pont azt próbálja ábrázolni, hogy ugyan ott vannak a nők is ebben a filmben (és az Ekdhal család feje is maga a nagymama), de a nők mégsem döntenek semmiről. Szervezkednek, tekergetik a nyakat, de joguk nincs semmihez, még a férjüket sem elhagyni, mert a törvény a férj mellett áll (mégha az egy szadista lutheránus is, de hát ő a püspök, és férfi ugye). Alexander érzékeny lelkét egy bolondnak titulált ember is megérzi, és talán ő az egyetlen aki meg is érti. S megérteti Alexanderrel, hogy a kívánságok valóra válnak, szóval fontos, hogy mit kíván az ember (például a mostohaapa pusztulását). Alexandernek ezzel a tudással kell majd együtt élnie. Hogy aztán ezzel mit tud később kezdeni, csak kívánni tudom neki hogy a javára fordítsa, mert megérdemelné. A gyermeki lelkét verte ki belőle a mostohaapja.

A nagymama bölcsessége viszont ma érintett meg, mikor rájöttem én is arra, hogy ha valaki hibát követ el, a legtöbb amit tehetünk, hogy megvárjuk, amig rájön, és mi ott vagyunk, mikor ő segítséget kér és visszajön. 

Alexander fiatal még. Vár rá egy út. De a film alapján jó irányba tart az útján. 

A film pedig. Hát. Nem az a kategória, hogy ha nem látom, hülyén halok meg vagy e nélkül nem érdemes élni. De ha megnézzük, akkor sem lesz nagy bajunk tőle. Színesebbek leszünk lelkileg. Szerintem szépen játszik a színekkel. Gyönyörű a tolerancia benne. És a színház-dinasztia ténye is tovább erősíti a film lényegét, mi a játék, mi a valóság, min nevetünk és min sírunk. Mit látunk és mit vélünk látni. És mit akarunk látni. Ugye. 

dilemmás 5/10