Skog jogosan kérdezte meg tegnap este, hogy ugyan miért félünk a filmes vállalásainknak nekiállni. És igazából nem is félünk. Csak ismerjük magunkat annyira, hogy tudjuk, zsigerből nem könnyed, rötyögős, rövid filmeket választunk. És biza egy végigdolgozott/végiggyerekezett nap után nem mindig áll rá a szánk egy nem-könnyed-nem-rötyögős-nem-rövid filmre. 

A tegnap esti a Requiem volt soron. Magyar film kategóriában. Fábritól. Örkény novellája alapján. Amilyen nagy Örkény rajongó vagyok, megvallom, ezt a novellát nem ismertem. Máig. Mert ma reggel a buszon munkába menet elolvastam. Itt ti is elolvashatjátok. 

Hát ha van olyan, hogy pillanatra, gondolatra, színre pontosan megfilmesítenek egy irodalmi művet, hát Fábri Zoltán filmje az. És valami csodálatos. Én ennyire gyönyörű szerelmes filmet már rég láttam. Ha egyáltalán. Frajt Edittel a főszerepben. Akire egyedül a Szomszédokból emlékeztem mint a doktor úr feleségére, Julira, akit majd megcsal a doktor úr szegényt. Hát ebben a filmben itt nem csalják meg. Jaj dehogy. Ebben a filmben egy nagyon szerelmes nő, akibe szintén nagyon szerelmesek. Többen is. A hangjába. A futásába. A teste részeinek összhangjába. A vörösre festett lábkörmeibe. Én például az őszinteségébe. 

Ahogy a címe is sugallja, ez egy szertartás, hogy az elhúnyt lelke minál hamarabb a mennyországba juthasson. És tényleg az. Most hogy ezt leírtam, már meg is értem, hogy Pelle Gyula személyében tér vissza Hannover István, hogy elbúcsúzzon szerelmétől, Nettitől. A villafogása. Az ujjainak tördelése. Ahogy iszik. Amit mesél. És Netti hallgatja. És döbben rá, hogy most hogy István elment, most már ő is élhet szabadon. 

Én azt hiszem, nem is írok többet erről a filmről. Olvassátok el a novellát. És nézzétek meg a filmet. Akár online. Ez egy tízből tizes.