Szeretem az olyan filmet, ami egyszerűen az életből van merítve, ami attól olyan fájdalmas, hogy emberi. Gyűlölöm az olyan filmet, ami attól olyan fájdalmas, hogy emberi, mert az életből van merítve, egyszerűen.

Boldog házasságban élve, három gyerek apjaként, aki éppen anyát játszik otthon, ez majdnem elviselhetetlen egy opusz volt. Dustin Hoffmann nagyon nagy színész, Meryl Streep dettó, istenem, hogy mennyire tudtam gyűlölni a film végéig a karakterét.

Döbbenetes egy film, egy diszfunkcionális kapcsolat, egy munkamániás apa és egy részben ettől  is szenvedő anya, aki radikális döntést hoz. Kilép a családból. Aztán összeszedi magát, ahogyan az apa is, aki felnő a feladathoz, nem is akárhogyan. Anya miután összeszedte magát, vissza tenné magát az anyaszerepbe is. Pereskedés, amit megnyer. Végül egy nagyon emberi döntés, mégis otthagyja a fiát, hiszen otthon van. Ennyi.

Lehet, hogy geci vagyok, de katolikus házassági előkészítés helyett, mondjuk megnézetném ezt a filmet (többek között) a házasulandó népekkel, mert a film, nem "Ennyi". A film egy hibátlan olvasata az emberi gyarlóságnak és a gyermeki kiszolgáltatottságnak. Mindig a gyerek szívja meg.

Emlékszem, anyám egyik kedvenc filmje volt ez, vajon válás után milyen lehet ezt a filmet megnézni? Sohase szeretném megtudni.

A rendező Robert Benton volt, aki bár Oscart nyert ezért a filmért, de ciki vagy sem, teljesen ismeretlen volt a számomra. Naná miután belekukkantottam a filmográfiájába, már tudtam hova tenni, de ettől még lövésem sem volt ki ő. Jane Alexandert említeném meg még, ő is nagyot játszott mint a barátnő.

Nem bonyolítanám túl a dolgot, direkt nem olvastam el erről egy kritikát sem, mert erről a filmről nem írni kell, hanem megnézni. 

Az én IMDB-s "ítéletem" 10/10, ez egy film, amit lehetőség szerint az embereknek látniuk kéne. (Feleségem véleménye is számít.)