Olyan nehezen vágtunk bele a 79-es vállalásban, hogy már már szégyenlem magam. A felkonf, hogy kemény filmeket választottunk, nehezen vitt rá egy-egy hosszú fárasztó nap után, hogy még az esti közösidőnket is valami nehézzel töltsük. Aztán szombaton mégiscsak. Ráadásul egy olyan élmény után, ami a filmbe is belepasszolt volna - baktattunk haza péntek este az utcán, mikor egy kapu előtt egy férfit látok várakozni. Egyszercsak megjelenik a kerítés mögött két gyerek, futnak a férfi felé, a kapu megállítja őket. Kezük átnyúl a kapun, a férfi odahajol, megpróbálja őket megölelni. Kinyílik a kapu, gyerekek felugranak a férfi nyakába. A kaput nyitó nő egy táskát tesz a földre, sarkon fordul, bemegy. Gyerekek beszállnak az autóba, férfi felveszi a táskát, szó nem hangzik el a férfi és nő közt, vagy csak nem látom, becsukódik a kapu, férfi becsatolja a gyerekeket és elmegy velük. És akkor másnap a film...Kramer kontra Kramer.

Dustin Hoffmann és Meryl Streep. És egy 7 éves kisfiú (Justin Henry). És a történet, amikor az apu azt hiszi, hogy azzal tesz jót a családnak, hogy eltartja őket és éjjel-nappal robotol. És ahol a nő maga sem tudja, hogy mit is akar valójában. És akkor elbúcsúzik a gyerektől és elmegy. Már az elejétől haragudtam az anyura. Hogy tudja otthagyni? Hogy? HOGY? És akkor kettecskén maradnak a fiúk. És az apu igazi apuvá nevelődik. Gyönyörű látni, hogy nem lepasszolja a kisembert, hanem igenis ő maga változik meg, és látja be, hogy van a munkáján túl fontos dolog az életében. Fantasztikus érezni a szeretetet, ami Dustin Hoffmannból árad. És az egész filmből. És látni, érezni, hogy egy 7 éves gyerek hogy kezdi magát hibáztatni azért, hogy elmegy az anyja. És összeszorul az ember szíve, mikor az anyu, akire már az elejétől kezdve amúgyis dühös vagyok, másfél év után visszajön és azt mondja, hogy akkor mégis szeretném a fiamat. És persze a törvény azt mondja, hogy persze, tessék, tied, vidd. Hol marad ebből a gyerek? Az érzések? Az elhagyás érzése? Az elhagyatottság érzése? Az újra felépítem, másképp felépítem, mert így élhetek csak túl dícsérete? Ez nem egy lego-épület? Itt emberek érzései vannak. Lelke van. Az egésznek. És tényleg megkérdeztem a végén, hogy ennek a filmnek van happy-end-je egyáltalán?

Dustin Hoffmann és Meryl Streep is bravúrosat alakít. Fantasztikus színészek ezek ketten. A kisfiú is hiteles. Az egész történet életszagú és ha szabad mondani, végig izgultam és bennem is azokat az érzéseket keltette fel, amiket szerintem a céljául tűzte ki. Rég láttam ennyire jól megkomponált, eljátszott filmet. Ebből a filmből majdnem mindent meg lehet/kéne tanulni/tanítani. Ez bizony megkapja a 10/10-et tőlem (férj véleménye itt). Hasonló érzésekkel jöttem el anno a Káva 3050 gramm c. előadásáról is.

Nem tudom, ezek után véletlen-e, hogy a lefekvés előtti Steiner féle Lélekbonon címe Büszkeség kontra balítélet.