Az első lepergetett film a Lawrence Kasdan rendezte The Big Chill lett, magyar címe a Nagy borzongás. Hát rettenetes egy ferdítés lett, szerencsére csak a cím. 

Valószínüleg a színészek és a rövid tartalomban leírtak tetszett meg nekem annyira, hogy kiválasszam. Szerencsés egy választás volt, mert én nagyon mást vártam és mégis nagyon jól működött. Műfajilag se egyszerű besorolni, mert olyan dramedy-s + életérzés film volt ez.

A történet nem túl bonyolult, jól jelzi a film erejét, hogy mégis Oscart ért a forgatókönyv, Tehát egy temetéssel kezdünk, ahol az öngyilkos Alexet temetik rokonai és barátai. Barátai, akik meglehetősen különbözőek, de egykoron az egyetemen (Michigan State) egy nagyon jó brigádot alkottak, egy igazán szoros baráti szövetséget, ahol természetesen voltak párok, szerelmek és egyébb kavarodások is. A temetés után úgy határoztak, hogy a házban, ahol Alex és ifjú kedvese Chloé éltek és ami amúgy Harold és Sarah vidéki vityillóját takarja, töltik a hétvégét.

Elképesztő egy szereposztás teszi a filmet igazán remekké:

• Harold - Kevin Kline
• Sarah - Glenn Close
• Sam - Tom Berenger
• Nick - William Hurt
• Michael - Jeff Goldblum

Hogy csak a legismertebbeket vegyük elő. A négy fiú, négy lány dinamikát Chloé teszi teljessé, aki kitűnően üt el a brigádtól és egészíti ki őket. A film erejét a szeretet adja, ami átjárja a brigádot, ami felelevenít valami régit, valami jót, ami menthetetlenül elmúlt és ami a jelenben ott van. Mindenki másképpen lett felnőtt, mindenki másképpen próbálja meg feldolgozni a tragédiát, ami nem is annyira Alex halála, hanem az egyetemi, fiatal életszakaszuk elkerülhetetlen lezárása, ami persze nem mindenkinek sikerül. Apró jelenetek sora finomít újra meg újra a képen, rajtuk. Egy elkeseredett, mégis helyes próbálkozás az egyetemi évek tökéletes hétvégéjét toppolni. Nem lehet. Alex meghalt és nem csak ő hiányzik, hanem a lehetőség, ami anno ott volt, de ezért vagy azért akkor mást választottak. Én kevés ennyire szép megoldást láttam a Midlife krizisre, egy iskolai, egyetemi szubkultúra továbbélésének az kikerülhetetlen lezárulásának. Mindenki mást csinál és máshol, mindenkinek máshol vannak a nehézkedései. Illetve amit anno nem tettél meg, vagy nem úgy tetted meg, ma már csak másképpen teheted meg. Ettől persze még összejöhet egy hétvége erejéig Sam és Karen, bár én ezt illékony pillanatnak véltem. Elengedheti Alexet és a (pár)választásának tökéletlenségét Sarah, de ez éppúgy jelenti azt is hogy újra megtanulja szeretni Haroldot a "tökéletes férjet", istenem az a jelenet a mosogatónál, a hideg kirázott. Aztán egy éjszakára odaadja a gyerekre vágyó Megnek. Szintén egy szép pillanat. Nick lassú magáratalálása végül Chloé segítségével. "Én nem vagyok Nick", mondja a vietnami veterán. Persze van a sohasem változó karakter, akit itt Jeff Goldblum kelt életre tökéletesen. A mindenáron becsajozni akaró Pechvogel, aki mégis a maga ügyetlen valójával tagja a társaságnak.

Nekem annyira a gimnáziumi társaságunk /Péntek-Kiskun/ attitüdjét hozta vissza, a hétvégéket Dunavarsányban. Jó volt arra is visszaemlékezni és azt is azonosítani, hogy ez könyörtelenül elmúlt. A film ad egy lehetőséget a továbblépésre, ami végül is mindenkinek sikerül. 

Kiváló film talán valahol 8 és 9/10 között