Elhúzódott ez a bejegyzés, sokára tartott, mire ideértünk megint. Volt karácsony, új év, bárányhimlő, kiskutya. Aztán a héten bejelentette a férj, hogy péntek estémet tegyem szabaddá, mert filmezünk. Erre péntek este, miután elaludtak a gyerekek megkérdi, na mit csináljunk. Namitnamit. Fáradt voltam, megvallom, és valami olyan filmre vágytam, amin nem kell sokat gondolkodni. Attől egy kicsit azért féltem, hogy hosszú lesz a Bádogdob.

Erre bekapcsolta, és ment, és a film háromnegyedéig azt éreztem, hogy ez érdekes, és ha nem akarsz rajta gondolkodni, akkor nem kell, ha akarsz, akkor lehet.

A kisfiú, Oskar Matzerath (avagy David Bennent) szemei, nézése valami megigéző volt. Az egész hozzáállása az élethez is, amiben ő maga dönti el, hogy megnő-e vagy sem. A gyermeki hit, amivel ő alakítja a világot olyanná, amilyenné akarja. Aztán a kemény valóság mellette, körötte. Kétszer megkérdeztem, hogy ez a Notre Dame-i toronyőr története-e. De nem. A kisfiú, aki kicsi maradt, és felépített magának egy védelmi rendszert, sikítással és dobbal, ment és túlélt. Körötte többen meghaltak, a végén valahogy olyan halál-angyal érzésem is támadt vele kapcsolatban.

Aztán a nők, asszonyok szerepe, megformálása, ahogy érezelemről nem beszélünk, soká nem, és csak tűrünk, vagy titkolódzunk, vagy csak elbujtatjuk a szoknyánk alatt. És közben feszíti őket a vágy, a szerelem után, az elfogadás után, a megbecsülés és megértés után.

Kétségbeejtő volt közben nézni a náci eszme ember(de)formáló hatását is, ahogy az eddigi családtag egyszercsak ellenség lett.

Ez a film nekem egy olyan film, amikor mindenki tud mindent, és mégse tud senki semmit, vagy úgy csinál, mintha nem tudná, de azt az őszinte hülye képével.

Oskar végül állítólag megnő. Mert felnőtt lesz ő már a film közben. Nagy hirtelen csavarokra ne várjon a néző, de közben meg nagyon érdekes, pofoncsapós képekre, ráismerésekre számíthat.

Nem biztos, hogy végignézném még egyszer. De talán a könyvet el fogom olvasni egyszer.

7/10

A férj így írt róla...