Átlagemberek/Ordinary Poeple az első film 1980-ból, Robert Redford első rendezése.

Mostanában el-elhagyja gondolatbuborékban a fejemet, hogy a filmes estéinkre is rá kéne pihenni, mert. Mert fáradtan nem az igazi, de. De itt is csak az elején éreztem a fáradtságot, mert a film az első harmad után már megfogott és nem is engedett el. No nem azért, mert olyan izgalmas volt, hanem mert érdekes volt és húsba vágott.

Ez is az a film, amit sok mindenkivel megnézetnék, érdemes volt megnézni és belegondolni ... és durva volt, ahogyan a saját kis világunkban felfedeztük a párhuzamokat, ahogyan befejeztem mondatokat, ahogyan tudtam, hogy mi fog történni és mégis teljesen lekötött. Nem álltam fel a végén és nem "rohantam" sehova, ültem és aztakurváztam.

Egy srácot látunk, elméletben középiskolás, akinek nagyon nem kerek az élete (Timothy Hutton játszotta el 20 évesen egy arany szobrocskáért). A család a batár nagy házban elsőre teljesen rendbelévőnek tűnik, egyedül apu (Donald Sutherland) aggódik a gyerekért, de ő se viszi túlzásba. Oké, anyu elsőre is furcsa és nem csak a preNancy(Reagen) frizkójával (Mary Tyler Moore nagyon precíz alakítása). Lassan mindenre fény derül, hogy a srác miért furcsa és hogy nem az öngyilkosságra készül, hanem azon már túl van és mindez a testvére halála miatt, ami miatt magát vádolja. Anyu meg persze nem volt képes feldolgozni a történteket és 

• A gyerekét levegőnek nézi
• Utazik, nyaral mintha a fizetnének érte
• Pedantériája képmutatásával arányos lett
• Érzelmek kimutatására képtelenné válik

Szóval lassan mindenkiről kiderül minden, anyu sem volt mindig ilyen, de róla azért a régi kép is srég marad, apu "ki is szeret" belőle. A család viszont egy dilidokinak (Judd Hirsch, vagy ha úgy jobban megvan, akkor a világmegmentő zsidó csávó zsémbes apukája) hála nem marad teljesen diszfunkcionális, hanem ha csonkán is de meggyógyítja magát. A srácnak lesz csaja, rendbejön és egy csomó minden kiderül nem csak a nézőknek, hanem maguknak a szereplőknek is. Van köret is, úszás például kettős szerepkörben, régi barátok, konfliktusok események itt és ott időben és térben. Minden a helyén van.

 Ez a film is gyönyörűen összerakott film, a zene csak tol rajta még egyet (Johann Pechabel: Kánon D-dur). Nekem azért volt ez a film különösen szívbemarkoló, mert van rokonom, aki egy az egyben lejátszhatná anyut a vászonról. Döbbenetes volt látni és hallani, ez egy regényadaptáció és bár a regényt még nem olvastam, de azt írják, hogy kemény dialógusokban bővelkedő, hogy egy (izé, majdnem mind) karakter mennyire az életből van választva. A menekülésformák, a konfliktusmenedzsment és a vitastílus, mind-mind ismerősek voltak. A film bővelkedett a finoman megszerkeztett, ám brutálisan rendbelévő és/vagy szép jelenetekben. Anyu és nagyanyu a konyhában, egy mellékkép, egy lábjegyzet és mégis az egyik legfontosabb kis apró adalék, avagy ki, mit hoz otthonról. Anyu besértődése a nyaraláson, amikor meg sem kell lökni, hogy kiboruljon. Vagy Apu és anyu szakító jelenete. A nem szeretlek kimondása, vagyis a nehéz dolgok megfogalmazása mikor a legnehezebb? Ha önmagunknak kell feltenni a kérdést. A srác "csaja" a végén, hogy öszintén bocsánatot kér, mert ha zavarban van akkor vihogni kezd. Ennyi.

ez 10/10. Még jó, hogy elengedték Redfordot is, Robert után szabadon.