2020. karantén. Azt hiszem, olyan világtörténelmi esemény részesei vagyunk, hogy mindenki be fogja tudni lőni az időt és a körülményeket, amik arra kényszerítenek minket, hogy #staythefuckhome. Mi itthon vagyunk. Három gyerekkel. Homeoffic-szal. Kutyával. Valami betegséggel is. Ami taknyos. Szóval nem valószínű, hogy.

És akkor ez ember olyan idézetekre lel, mint például: ha nem gondolod, hogy a művészet fontos lenne, akkor maradj otthon karantén idején könyvek, filmek, versek, zene nélkül. Én sosem voltam az, aki nem gondolta volna, hogy a művészet kevésbé lenne fontosabb mondjuk a matematikánál vagy a történelemnél. És akkor erre itt ez a film. Amit ugye én válaszottam. My dinner with Andre. És itt van a mi időnk, hogy élvezzük a művészetet karantén idején. És elkezdjük. Két pasas találkozik, leülnek vacsorázni, és a fene gondolta volna, hogy ez lesz a film. Vacsoráznak. Két órán keresztül. És beszélgetnek. Életről. Művészetről. Az élet s a művészet értelméről. Két órán keresztül. Egy komikus és egy színházi rendező. A drámapedagógiai tanulmányaim során rámragadt ez meg az színháztörténelemről és színházi technikákról, szóval nem volt rettentően értelmetlen a beszélgetés. De cserébe nagggggyon nagyon hosszú. Olyan hosszú. Olyan hosszú. Hogy egy este alatt meg sem bírtuk nézni. Bealudtunk rajta. A másik este végül befejeztük. Kicsit gondolkodni kellett, hogy újra fel tudjam venni a szálat, de végigbírtuk. Aztán a végén, mikor a vacsi után a komikus az meséli, hogy és elmeséltem a páromnak, miről beszélgettünk... na, az betett. Hogy ha ezt még egyszer végig kellett volna hallgatni, nézni... inkább nem.

Férj azt mondja, az ő kritikája egy mondatos lesz majd. Szerintem többet írt, mert ő az a fajta rendes "filmkritikus", aki utánaolvas, utánanéz dolgoknak. Én néha szoktam. Ha megfog. Vagy kíváncsi vagyok. Erre, megvallom, nem igazán. Bár kétség kívül érdekes a háttérinfó, hogy a két főszereplő maga írta a film és a beszélgetés szövegét. Talán nem is írták le? Csak elkezdtek beszélgetni? És beszélgettek, beszélgettek, és közben mindent felvettek? Nem tudom. Aki akarja, nézze meg egyszer. Vannak benne egész extrém történetek, betépett villanások, képzelgések, rádöbbenések, önismeretről, célkítűzésről, fontossági sorrendekről. Talán nem ismerem az akkori New Yorki elitet, akiket pofon akartak csapni az őszinteségükkel, nyíltságukkal. Talán nem érzem annyira bicskanyitogatónak most már azokat a témákat interperszonális kapcsolatainkról, mint amilyen ez akkor és ott lehetett. Én azt hiszem, ennyire hagytam beengedni ezt a filmet. És most azt mondom, hogy 5/10 (mert ők végig nagyon izgalmasnak találták, amit csináltak). 

Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek c. könyve jutott eszembe erről a filmről az elején. Utólag nem egészen pontos a hasonlat, mert itt tényleg inkább beszélgetés folyik, mint egyoldalú ráböbbenések sorozata, de André rádöbbenései s azok hosszas elmesélése nagyban hasonlít. Könyv formában valamiért nem volt ennyire negatív az ilyen élmény. Lehet, ennek is inkább könyvnek kellett volna lennie :)