Skog választotta. Sophie választása. Amire én is ráharaptam, mert az angol szakon többször volt róla szó, mármint a könyvről, és a polcomon is ott van, de valamiért még nem értem oda, hogy elolvassam. Gondoltam, most legalább filmben megnézem. És most már értem, hogy eddig az élet miért kerülgetett vele engem. Ez az a film, amihez olyan háttér tudás és háttér érzelembázis kell, ami nélkül csak egy unalmas, érthetetlen és néhol talán felháborító filmet látna a néző. De ha már tudja és velejéből elítéli a koncentrációs táborok kegyetlenségét, ha átélt már érzelmi megrázkódtatatást és gyászt, és nőként és emberként is tudja, hogy mily szükségünk van a szeretetre, viszont az idő nem old meg mindent, mert nem oldhat meg, mert az nem egy olyan agymosó minden szervet eltompító orvosság, amitől csak rózsaszín unikornisokat fogunk látni, na az az ember fogja értékelni ezt a filmet. 

Meryl Streep. Sosem csalódunk benne. Ha belegondolunk, hogy később ő az Ördög Pradat visel Mirandája. Vagy a Mamma Mia bohó Donnája, sőt a múltkori Szarvasvadászunk Lindája, akkor tudjuk, értjük és elfogadjuk azt a mondatát, miszerint "I no longer have patience for certain things, not because I’ve become arrogant, but simply because I reached a point in my life where I do not want to waste more time with what displeases me or hurts me. (...) I lost the will to please those who do not like me, to love those who do not love me and to smile at those who do not want to smile at me" vagyis szabad fordításban "Nincs türelmem bizonyos dolgokhoz, és nem azért mert arrogáns lennék, hanem mert elértem azt a pontot az életemben, amikor nem akarom olyan dolgokra fecsérelni az időm, amik kellemetlenek számomra, vagy fájnak nekem. (...) Nem akarom kielégíteni azokat, akik nem kedvelnek, szeretni azokat, akik nem szeretnek és mosolyogni azokra, akik nem mosolyognak rám". Meryl Streepnek volt nem egy olyan szerepe, amikből az életfilozófiáját joggal rakta össze. Sophie szerintem az egyik ilyen szerep volt. 

A film viszonylag unalmasan kezdődik, megvallom. Fél óra után egyik este le is kapcsoltuk. De két estével később újra próbálkoztunk, és akkor bizony végig toltuk és tátva maradt a szánk. Kevin Kline játékáról és személyéről, remélem megbocsátjátok, de Quentin Tarantino jutott eszembe. Nathan egy normálisnak és bájosnak látszó elbűvölő őrült. Akinél nem tudod, hogy a mosolya most jó vagy sem, két mondat kell, hogy helyére billenjen, hogy melyik is. Sophienak erre az amerikai zsidó őrültre van szüksége és sokáig nem értjük, miért. Amíg a végén elmeséli élete történetét, amivel világossá válik, hogy azt a sok traumát, amit ő lengyel katolikusként a koncentrációs táborban Auschwitzban átélt egy "normális" kapcsolatba nem tudná beleilleszteni. Csapongásokra van szüksége, hasat fogó nevetésekre, forró és heves csókokra, hídon pezsgő ivásra, aggódásra és féltésre és hogy kínző féltékenység célpontja legyen. Nathannal való kapcsolata mutatja be azokat a harcokat és veszteségeket, amiket eddig át kellett élnie.

Nem lövöm le a poént, ha nem láttátok/olvastátok még, a film címe ugyan nem hangzik el benne kimondva, de megjelenítve ott van. Tűpontos, tragikus, szívbemarkoló, letaglózó. 

Ezt a filmet meg kell nézni. Még akkoris, ha már azt hittük, a náci pusztításról már láttunk s olvastunk eleget. A színészi játék pedig, a színekkel, a hangokkal, a karakterekkel... szóval nálam 10/10.